2006. június 5. A születés

Reggel hétre visszajött Mackóm, hozott reggelit. Stílszerűen babapiskótát tejjel J. Eddigre sajna csökkent az összehúzódások erőssége és gyakorisága, ami nem volt jó jel, mert stagnált a vajúdás. Matyi persze tökéletesen jól volt végig. Azért nem volt hiába az éjszakai nem alvás, mert amikor megvizsgált a doktornőm, kiderült, hogy Matyi már jóval lejjebb van, és a méhszáj is, ami szuper, de még mindig csak szűk másfél ujjnyi. Mivel most már tényleg eltelt 27 óra, a doktornő úgy látta, hogy itt az ideje az oxitocinnak. És bekötötték.

És igaza volt Rékának a szülésfelkészítőn. Kb. egy óráig bírtam a mesterségesen előidézett kínt, majd amikor azt mondták, hogy ez így még minimum 6 órát is eltarthat, akkor elnyöszörögtem Mackónak, hogy kérjen nekem Epidurális érzéstelenítést. Igazából azzal győztek meg az irgalmatlan fájdalom eltüntetésén kívül, hogy még korábban elmondták nekem, hogy EDÁ-val gyorsabban tágul a méhszáj, és a babának is jobb, ha hamarabb kint van.

A beadáskor már olyan voltam, mint egy guvadt szemű üregi nyúl, ha hozzám értek ugrottam. Szakdoki, aki beadta, egész megrémült, mondta, hogy amikor a damilt bevezeti, lehetőleg ne ugráljak, de szerencsére addigra már hatott a derekamban az érzéstelenítő injekció. Kétszer vezette be, mert először kicsit felemásra sikerült, a bal oldalam többet kapott, mint a jobb, de aztán szuperül sikerült. Ott feküdtem, mint egy darab fa, nem tudtam mozgatni a lábaimat, de hurrá, már nem fájt. Érdekes helyzet volt. A doktornő is elégedetten vizsgálgatott, hogy már 3 ujjnyi, meg 4, meg hurrá, fel is szedődött a méhszáj, hipp-hopp mindjárt jön Kismatyi. És jött is. A kitolásokat éreztem persze, valahogy így van megoldva, azt nekem kellett csinálni, de az érzés valószínűleg közelébe sem ért annak amit EDA nélkül kellett volna tapasztalnom. Azt kell, hogy mondjam, hogy egy élmény volt így a szülés. Tényleg. Igaz, hogy a modern technika segítségével, és nem a magam akaratából, de valahol megvalósult a „Leboyer féle csendes születés”. Senki nem ordított, én se, vártuk, hogy Matyi „nagy kobakja” végre átférjen az utolsó akadályon közte és a világ között. Mackó látta is, ahogy kibújik a fejecskéje csúcsban, majd átformálódva teljesen megjelenik és végül egy szempillantás alatt kibújik a teljes testecskéje. Érkezéskor kettőt könnyedén feloákolt, majd rögtön megkaptam a mellkasomra, és láss csodát, nem ordított, mint ahogy sok más baba, hanem elkezdett gügyörészni a takaró alatt. Én nem is hagyta abba, beszélt hozzánk és pislogott. Leírhatatlan érzés volt. Nem is értettem hirtelen, hogy ő tényleg a mi babánk, kicsit sírtam, Mackóm meg mosolygott. Aztán miután már nem lüktetett, Mackó elvágta a köldökzsinórt, és a szülésznő, bebugyolálta Kismatyit egy takaróba. Kapott egy sapit is, és előbb hozzám szopizásra, majd egy kb. fél óra(?) után apucihoz került, aki ölébe vette, és csak nézték egymást, én meg őket, amíg a doktornő rajtam végezte az „utómunkálatokat”. Azzal egyébként minden símán ment, méhlepény is tökéletesen megszületett, és egy két centis gátsebbel meg is úsztam Matyi 36-os koponyáját. Az átlag 33 cm, neki két szélesebb csontocska van a feje két oldalán, amiatt lett a körfogat 36 cm. Tipikus Tóth koponya mint utóbb megállapítottuk J

Matyi egyébként pontosan 12:53-kor, 3370 grammal jött a világra, 54 cm-esen. Szóval nem is tudom, hogy korábban mit mért az a sok ultrahang gép, hiszen egyáltalán nem számított „nagy babának”. Szinte minden baba rajta kívül nagyobb volt a környéken, jórészt 4 kg felett. Lehet, hogy a fejkörfogat zavarta meg mindig a gépeket? Akárhogy is van, a világ legszebb kisbabáját kaptuk ajándékba, és én igazából nagyon örülök, hogy ilyen „pindur”. Talán ő is többet szenvedett volna a születéskor, ha nagyobb, meg talán én is. És igazán nem számít kicsinek se. Két héttel jött hamarabb, mint a kiírás, eredetileg június 17. lett volna a napja. De hát mi igazából kettesben megbeszéltük, hogy két héttel korábban érkezik, és ő így is tett pontosan.

Kismatyi kb. 7 percesen

A szülés után Matyit elvitték túráztatni, mindenféle vizsgálatokon esett át, de hát tökéletes mindene, mert az ún APGAR-ja 10/10 lett. Én csak este láttam viszont, amikor már aludtam egy keveset, azt mondták, tegyek így, ő is alszik. Kis tologatható „bevásárlókocsikban” aludtak a babák, amikor este elmentem érte, de ő nem volt köztük, mert azt mondták, inkubátorba tették, mert fázott. Azért nekem kivették, és megszoptathattam, de éjszakára visszatették, hogy „adaptálódhasson” a környezethez.

Reggelre kutya baja se volt, és amikor elhoztam magamhoz az ágyhoz, már vissza se vittem többet, csak a kötelező esti fürdetésre. Mindent betartottam, amit mondtak nekem magamra és a babácskámra vonatkozóan, plusz használtam a józan eszem, meg a korábban olvasottakat, így egész jól vettük én és Matyi az első köreinket. A szoptatás is jól alakult, az első tisztába tételt se szúrtam el, persze később lepisilt sőt már itthon sugárban le is kakilt a pelenkázóról, de hát ez volt a „tanulópénz”. Most már kezdem sejteni az előjeleket, így időben körülbástyázom a kis popsiját.

A csocsiban szuszkál

A kórház egyébként szuper volt, és csak hálás lehetek érte, hogy oda vezérelt a jó szerencsém. Hihetetlen, de komolyan szinte mindenki jó fej volt velem, kedvesek, segítőkészek. A szobatársaimmal is jól kijöttem, Krisztinek és Andinak már voltak gyerekei, így egy csomó jó ötletet, meg infot kaptam tőlük. Eredetileg egyágyasba akartam menni, de lebeszélt mindenki, hiszen ott magamra lettem volna hagyva, ami elég ijesztő lehet egy ilyen új helyzetben, és meg kell mondjam, egyáltalán nem zavart, hogy hárman voltunk, pedig ráadásul én a középső ágyat kaptam, amit egyébként máskor világéletemben utáltam. A kórházi szoba úgy van megoldva, hogy az ablakos felén van egy hosszú látogatói folyosó, ahol bárki mászkálhat a nap 24 órájában, de a szobákba és a belső folyosóra senki látogató nem teheti be a lábát. Ez nekünk királyság volt, mindenki azt csinált, amit akart, nem kellett várat építeni magunk körül ha szoptatni akartunk, és nem kellett kerülgetni mások látogatóit, meg a sajátjainkat se…

Matyikám az első velem töltött éjszakán sírogatott csak, először azt hittem szomjas, kapott egy pinduri babavizet, majd egy 4 órás gyötrelem után, amikor a csecsemős épp tisztába tette kinyomott magából egy hosszú zöld spenótkígyót, alias anyatejes magzatszurok, ami nem hagyta szegényt békén, és onnantól kezdve nem volt vele semmi gond. Evett, aludt. Álmában gügyörészett, pihegett, magyarázott, ébren szlopált, böfizett, csuklott, és persze elkezdte telerakni a tengernyi pelenkát.

A kórházban azt tanították, hogy kaja előtt tegyük tisztába, mert ha ráalszik a cicire, akkor már ne bolygassuk. Persze hamar kiderült, hogy ez így nem túl gazdaságos, hiszen szlopálás után ami fent bement az kiszorította, ami már bent volt, így duplán lehetett pelenkázni. Pillanatok alatt el is fogyott egy rakás pelus, és már kezdünk aggódni, hogy ha ennyit használ egy nap alatt, akkor abba még az angol Royal Family is tönkre menne, nemhogy a Red Family, nem beszélve a világot elárasztó szennyes pelenkakupacokról, amibe egyszer úgyis belefulladnak a földlakók…

Aztán pár nap alatt rájöttünk a turpisságra, úgyhogy most már kb. felére csökkent a termelés, ami így se jelentéktelen tétel, de inkább legyen kívül mint maradjon odabent!!!