2006. június 4. vasárnap

Hogy a sok mászkálás, az esti felhőszakadás, vagy éppen a sors hozta így, reggel 6:12-kor arra ébredtem, hogy valami történt. Pontosabban, elkezdett csordogálni Matyi kuckójából a víz. Kirúgta volna a ház oldalát? Nosza kimásztam az ágyból, de kicsit zavarban voltam, merthogy összehúzódásaim meg nem voltak. Gondolkodtam, hogy Mackót felébresszem-e, aztán inkább véglegesítettem a kórházi pakkot, mielőtt megtettem. 7 körül aztán szóltam neki, kérdeztem, nem rémlik-e neki a szülésfelkészítőről, hogy az ilyen csordogáláskor be kell-e menni rögtön a kórházba vagy még nem. Rövid tanakodás után felhívta a szülészetet, és azt mondták, hogy mindenképp menjünk. Annyira nem volt azonban akkor még semmi jele annak, hogy Matyi tényleg aznap akar megszületni, hogy itthon még nyugodtan megreggeliztünk, fényképeztük a pocakomat, és nyugalmasan kocsikáztunk Pünkösd vasárnap végig a városon.

Kép: Június 4-én reggel. Ekkorák voltunk a „csúcsban” J

A kórházban CTG-ztek, Matyival minden okés volt, és hát meg is vizsgáltak, de a méhszáj totál fent volt és zárt, úgyhogy azt mondták, várni kell, akár egy teljes napot is. De mivel folyik a víz, haza már nem mehetek. Vártunk hát, koncentráltam, hogy jöjjenek az összehúzódások, kaptam beöntést, semmi nem javult, majd kb 6 óra múlva jött egy orvos, hogy a kórházi protokoll szerint akkor most beadják a gyorsítót (oxitocin), mert „elfolyt” magzatvíznél ez a szabály… Én totál begazoltam, mert éreztem, hogy tök felesleges. A víz nagy része még tuti bent volt, közben ugye után is termelődik, szívhang tökéletes volt, és a vajúdás konkrétan el se kezdődött. A szülésfelkészítőn direkt a lelkemre kötötték, hogy csak végső esetben engedjünk hormont adagoltatni, mert onnantól a nő már nem ura a helyzetnek, a teste nem megy bele a vajúdásba, hanem „berobbantják” neki, és onnantól ki tudja mi lesz… Már készítették is az infúziót. És ekkor szerencsére megjelent a doktornőm, aki miután megvizsgált, és konzultált a főnökével, elintézte, hogy csak másnap reggel kapjak oxitocint, ha akkor még egyáltalán szükséges, addig várjuk meg, hogy mi lesz, végezze a természet a dolgát. Kockázat nincs. Hiszen annyira sehol nem tartottam még, hogy szerinte tuti császár lett volna a vége, ha akkor ott rögtön megkapom a dózist. Szóval, egy időre megmenekültem, és még erősebben koncentráltam, hogy végre fájjon már. Mackómat este hazaküldtem, hiszen világos volt, hogy aznap még „nem lesz Matyi”, és végre éjfél előtt elindultak az öt percesek, elég hosszan tartóan. Egész éjszaka kb. ugyanazzal az intenzitással jöttek, de nem lettek sűrűbbek. A CTG-n már kilométer hosszú papír lógott, de a szülésznők csak ingatták a fejüket. Ez még nem az igazi…