Antalya és környéke (5. bef. rész)

Nos, végre valahára elérkeztünk a befejező részhez, nem könnyű két hét tömény anyagát így blogra vinni, de azért sikerülni fog, meglássátok :-)

Indulásunk Kalkanból nem ment olyan flottul, mint elképzeltem, bár nem rajtunk múlott igazán. Pontban 10-kor kicsekkoltunk ugyan, ahogy kell, ellenben amikor Mackóm legördült az autóval a cuccunkért láttuk meg, hogy az egyik hátsó kerék tök lapos. Hát igen, valószínűleg az egy nappal korábbi dűnetúra nem tett jót a futónak, valami kilyukasztotta.
Ez még hagyján lett volna, hisz ott a pótkerék. Egy szállodás csákó persze már villámgyorsan gyürkőzött is, hogy kicserélje, némi lóvé reményében. Hiszen nehogy már a négycsillagos vendég koszolja össze magát :-)
Na de amint elővette a pótkereket, kiderült, hogy az is tök lapos, és olyan kopott, hogy konkrétan szemétre való.
Mackómékat várakozó állásponton hagyva el kellett hát mennem a szállodásokkal a közeli műhelybe, ahol se perc alatt befoltozták a defektet, és pumpáltak levegőt a "pótkerékbe", ami végül nem bizonyult lyukasnak, csak hát a futófelülete volt öngyilkosjelölteknek való. (Meg is kapták érte a magukét interneten a feedback-ben már itthonról.)

Na de minden jó, ha a vége jó, ez is egy bő óra alatt elintéződött, és indulhattunk. Megjegyzem fogalmam sincs, mit csinálunk, ha pl. a hegyen lyukad ki és ereszt le a kerék. Mert pumpa se volt a kocsiban, így max. telefonálhattam volna. Na de kinek? 250 km-re Antályába? Szóval a tanulság az, hogy bérautónak mindig nézd meg a pótkerekét, használható-e. Bizony!

Matyika ezekre a történésekre már úgy befáradt, hogy ilyen édin bekummantott se perc alatt a "jó kis" ülésében.

Cukitány Kapitány begömbölyödött

Kb négy óra volt az út Antáliába, szerencsére alig volt autó, így a szerpentineken, kacskaringókon is elég jól lehetett haladni. Akkor álltunk meg, amikor Matyi felébredt, és ebédjét kezdte követelni. Na de ha már megálltunk, akkor már fürödjünk is a gyönyörű tengerben. Kihagyhatatlan volt.


Utunk során még megáltunk egyet Kemerben is, mert akartam egy marék kavicsot hazahozni, valamint vissza kellett vinni a Gelidonya kulcsát, amit Mackóm véletlenül a zsebében felejtett.
Volt is nagy öröm, amikor letettem a reci-pultra. Szegények égen földön keresték, már emilt is írtak, mert egy energiatakarékos fajta hotelkulcsról volt szó, ami sokba kerül. Biztos jól elővették szegény recist, aki nem kérte el tőlünk távozáskor. Alig hittek a szemünek, amikor besétáltam hozzájuk egy héttel később a keresett tárggyal, mi voltunk az Isten, hogy ilyen rendesek vagyunk. Khmmm... Hát pedig mi vittük el, ugye :-)))

***

Antalyába este hat körül érkeztünk a megállások miatt. A másfél millós városban iszonyat kavarás volt, főleg amint egyre beljebb értünk, nem tudtuk, hova kell menni. Hiába vittem két térképet, egyik se volt kompatibilis a valósággal. Már Mackóm is kezdett beidegesedni egy kicsit, pedig nem is tévedtük igazán el. Végül kiderült, hogy a lezárt óvárosban van a szállásunk, ahova egy sorompón át kell bejutni. Na itt már rögtön nem volt forgalom, kényelmesen kavarogtunk az utcácskákban, mire végre megtaláltuk a Kaleici Pera Palace Hotelt. Még szerencse, hogy "Kaleici" benne volt a hotel nevében, mert így akiket még kint megkérdeztünk, rögtön tudták, hogy az óvárosról van szó.

Amikor beléptünk, már tudtam, hogy jól választottam az internetről. Ár alapján választottam, olcsó volt, ellenben nagyon hangulatos. Hatalmas banánfák meg egyéb növények voltak a kertben, medence és napozóágyak, meg a szokásos bár és étterem. Egy kis családi hotel lehetett, a tulaj volt a recin.

Banán

Csobogó (a víz nagyon hideg volt!)

Apja invitálta Matyit, de "Brrrrr!" nem ment bele... Inkább kint pocsolt.

A szoba ugyan kicsi volt, de takaros, ellenben nem kaptunk gyerekágyat, pedig rendeltem. A csákó nem is törte magát, hogy szerezzen, inkább adott egy háromágyas szobát, és Matyit így az egyik ágyon tudtuk elszállásolni. Nem is volt ebből gond, nagy fiú már. Egy pokrócot feltekertem, kibéleltem párnákkal, és így nem esett le éjjel. Reggel azonban ki tudott mászni.
Képzeljétek, ez volt az első két reggel, amikor átjött, és odabújt hozzánk (máskor persze esélye sincs szegénykének... Amikor felébredt, a csönben ennyit mondott "Tu-túúú!" (ébresztőt fújt), lemászott az ágyról, és előbb hozzám bújt, majd apjához, épp csak pár másodpercig, és már ment is a dolgára, természetesen játszani :-) Nagyon édi volt!!!

Az ágya

Ebben a hotelben is volt egy vicces sztori. Első reggel lementünk, kb. 9 előtt öt perccel reggelizni, és némi bosszúságomra, mert nagyon éhes voltam, totál kihaltan fogadott minket az ebédlő. Belestem a konyhára, semmi mozgás. Törtem a fejem, hogy ilyen hülye vagyok, nem reggelivel volt a szállás mégsem, de aztán a recipulton megláttam a foglalásomat, és ott igenis az állt, hogy "reggelivel". Na akkor elkezdtem hallózni, kiabálni, hátha előkerül valaki. Pár perc múlva megjelent a tulaj csákó, épp akkor ugorhatott ki az ágyból, és hunyorogva vizsgálni kezdte az óráját. Kérdeztem tőle, hogy korán van még? Ilyenkor még nincs reggeli? - Korán van, reggeli csak kilenckor van. - dünnyögte nem túl meggyőzően, na pont akkor üthette el a toronyóra a kilencet. Futott is a konyhába, és kb. húsz perc alatt szuper reggelit varázsolt. Időközben megjött a konyháslány is, azt hiszem a csávó elfelejtett szólni neki, hogy vendég van. Mert azt el is felejtettem mondani, hogy egyedül mi voltunk aznap a szállodában, mint vendégek :-))) Jó mi?

Antalyai kirándulásunk persze nem a reggelivel kezdődött, hiszen előtte este már volt szerencsénk sétálni egyet a környéken. Mivel fogalmunk se volt, hogy ilyen jó helyen sikerült szállást kapnunk, meglepetésként ért minket, hogy alig pár méterre a hoteltől húzódott a fő bevásárló utca, ami keresztül szelte az óvárost a Hadriánusz kaputól egészen a tengerig.

A Hadriánusz kapu

Még este felfedeztük a távolságokat és az irányokat, nagyon hangulatos kis utcácskákon jártunk. Igazán szép hely, szinte alig hittük el, hogy ilyen is van ott. Alig volt turista, csend, semmi hangoskodás, csendes kis szállodák apró édenkertekkel, mint a miénk.


Még első este eljutottunk persze a hangos részbe is, mert nem messze, de azért elég messze ahhoz, hogy a zaj már a hotelbe ne érjen oda, megtaláltuk a nagy bazárt és a vidámparkot is, ahol viszont harsány élet folyt. Ott ettünk is, valami felcsavart báránybél szerűt, ez így most furán hangozhat, de nagyon finom volt, igazi török spec.

Ilyen makett-, vagy díszlet-házakkal és kiülőkkel kezdődött a hangulatos bazársor kajával és rengeteg csecsebecsével. Na, erre a helyre tényleg igaz volt, hogy "Van minden, mint a török bazárban!" :-))) Ennek örömére persze ezermillióan voltak. alig lehetett haladni. És ez ott minden éjszaka így megy...


Antalyából igazán csak az óvárost néztük meg, ott se túl sokmindent. Meleg volt, a mecsetek vasárnap be voltak zárva, a múzeumot úgy eldugták, hogy nem találtuk meg, így mikor elegünk lett, inkább lementünk az óváros strandjára pancsolni. Na azért van pár kép a városról is, nagyon kedves volt, főleg a kikötő.

A régi kikötő

Hajó és sziklák

Bástya (híres :-))

A bástya környéki parkban (platán!)

A Taurus hegység vonulatai az antalyai öböl másik oldalán. (Onnan jöttünk visszafelé autóval.)


És hát egypár kép az utcácskákról, nagyon jellegzetesek itt a kiugró felépítmények. A második szint egy komplett "bay-window", irígykedtem is :-))

Az óváros fősétánya, hol beszűkül, hol kiszélesedik. Szép kőlapokkal van végig lerakva.

Tányérbolt (kedvenc)

Jaj, mennyi gyönyörű kerámiát láttam, hazahoztam volna az összeset! Főleg a csempeképek tetszettek, fantasztikusan szépek voltak, de nagyon drágák, és nehezek... Meg Mackómnak más tetszett mint nekem, ő igazán nincs ezekért oda :-((( Úgyhogy nem vettünk.
Vettünk ellenben Matyinak egy gyönyörű ágytakarót, meg a már felújított házunkba (hahaha - ne röhögjetek) egy faliszőnyeg féleséget. Mackóm kitalálta, hogy neki is kell egy sokat látott török típusú döglős-ficak a napapliba, és már meg is tervezte elméletben a helyét. Mindenesetre a faliszőnyeg már megvan hozzá :-))))))))

A nagy melegben ittunk egy-egy helyben facsart narancs és gránátalma levet, ami Matyinak is nagyon ízlett. Ez a török csávó volt az egyik árus, és el is kapta a pindur frakkját (szokás szerint, folyton mindenki fogdosta, ölelgette), és még egy török satyekot is hozott neki.

Matyi persze fél másodpercnél tovább nem tűrte meg a fején :-))

Délután egy hotelos pocsolást követően lementünk a tengerhez is, még egyszer utoljára. Matyek úgy bealudt odafelé, hogy azt se vette észre, amikor ketten levittük a milliónyi lépcsőfokon babakocsistul a homokos strandra. Igaz, fizetős voltt a hely, de így legalább nem kelett kibumlizni a város széli strandokra, és itt is gyönyörű volt a víz. Tiszta és mélykék.

Gyorsan magunkba szívtunk még egy kis napfényt, hiszen ez volt az utolsó napunk, és jót úsztunk a langyos tengerben.

Aztán végre Matyika is felébredt, már éppen elkezdődött a naplemente. Szerencsére ez nem jűrt lehűléssel, így hát nyugodtan strandoltunk tovább, immár a kölökkel. Ő pedig, mondanom se kell, kihasználta az uccsó homokozási lehetőséget :-))

Túrta a homokot, kavicsokat keresett, pocsolt, és minden csajnak udvarolt.

Itt épp apijával járogatnak egyet, a vízben érdekes, nem ült le rögtön :-)))

Aztán a végén, se szó se beszéd, beleült a szomszéd kiscsákó privát öblébe, és mintha mi se lenne természetesebb, játszottak egyet együtt. Nem semmi a kölök...


Hát kb. ennyi történt velünk Antályában, mecsetbe hétfőn sem sikerült bejutnunk. Az uccsó délelőtt még vásárolgattunk egyet, majd egy jól sikerült török báránysült ebéddel zártuk a programot.

Ezek vagyunk mi, a kalandorok

***

A reptérre minden gond nélkül kiértünk, ott először eltévesztettük a terminált, de aztán sikerült leadni az autót is, és elindultunk becsekkolni. Már amikor közeledtünk a pulthoz, rossz érzésem volt, mert mintha a mi gépünket említették volna a hangosbemondón, és valami késést, de reméltem, hogy csak rosszul hallottam. Hát hamar kiderült, hogy nem :-(( A gépünk két órával későbbre volt átütemezve, csak este fél nyolckor indult, és akkor volt négy. Ó te jó ég, mit csinálunk addig?

Hát itt meg lehet tekinteni:

Meg itt:

Aztán hosszas nyűglődést követően végre bezsúfolódtunk a beszállókapuhoz, itt látta Matyika a géppet felszállás előtt. Vajon tudta utána, hogy abba szálltunk be? Sztem nem, de ki tudja. A géphez ugyanis a most már szokásos folyosón keresztül jutottunk.

Repülő!!

A kis gatyás úgy elfáradt a reptéri randalírban, végignyalta az egész terminált, hogy már felszálláskor bealudt az ölemben, és csak amikor sűlyedni kezdtünk, akkor riasztottam fel, hogy csokizzon és igyon (lásd. 1. rész).

Aztán hamarosan meg is érkeztünk kis hazánkba a Ferihegy 2/B-re, ahol anyuék vártak minket lelkesen egy rakás csodás kajával. Nagyon aranyosak voltak! És az idő is meglepően egész kellemes volt...

Hát ez volt a mi utunk. És nagyon örülök, hogy nem újítottunk most házat, mert akkor tuti nem tudtunk volna Törökországba elmenni. Ennek így kellett lennie :-))) Hát akkor viszlát a "szürke" hétköznapokban.

Pápá!!!

(Ferihegy, a csomagokra várva)